A kérdés megértéséhez és megválaszolásához vissza kell menjünk a gyermekkorba, ugyanis az önbizalom korai gyermekkorban határozódik meg. A szüleink, - kevés kivételtől eltekintve - a legjobbat akarják nekünk. Ez mind szép és jó, hol van itt a probléma? Amikor a gyerek valami olyat tesz vagy gondol, ami ellenkezik azzal, amit a szülő ideálisnak hisz. Mivel a szülő mindenáron szeretné a gyerekét hozzásegíteni egy sikeres és boldog élethez, ezért beavatkozik. Igyekszik a gyereket befolyásolni. Rossz esetben a szülők a saját véleményüket és a saját akaratukat a gyerekre kényszerítik. Erre még mindig mondhatjuk, hogy ez így normális, mert "tanulja meg a gyerek az alapokat". A probléma ott kezdődik, amikor a szülőnek nem sikerül szép szóval meggyőznie a gyereket. Ekkor a szülő választás elé kerül. Ha egy alapvetően agresszív(agresszivitás alatt értem a verbális agressziót is, vagyis az ordibálást), autoriter emberről van szó, akkor olyan módszerhez folyamodik, amivel megtörheti a gyereket.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Például felsorolja a gyereknek, már valószínűleg emelt hangon (vagyis agresszíven, félelmet gerjesztve igyekszik fölébe kerülni a gyereknek, aki, ne felejtsük, eleve függőségi helyzetben van) hogy korábban már milyen rossz döntést hozott a témában, vagy olyan eseteket sorol fel ami rosszul sült el. Ez ugye még mindig a szülői gondosság kategória... vagy mégsem? Ha megnézzük, hogy az energiák szintjén mi történik, akkor azt látjuk, hogy a gyerek energiaszintje egyre csökken, előbb félelmet keltettek benne, most pedig a negatív tulajdonságait sorolják fel. Ezzel lemegy kb. nullára az energiaszintje, ekkor aztán a szülő már könnyen kényszeríti rá az akaratát. Ennyi. Ezzel már meg is történt, minden aminek meg kellett történnie. A szülő elégedett, mert nyert egy csatát, és a gyereket a feltételezett jó irányba terelte. A gyerek akarata megtört ugyan, de hát az nem olyan nagy probléma. Sőt! Az életben is alkalmazkodnia kell majd, jobb ha megtanulja. Hogy mi a gond? Hát a gyengeség. Ha valami miatt nem lesz sikeres és boldog, akkor ez lesz az.
Ha ez minta a családban, akkor ez megfelelő rendszerességgel elő is fordul. Észre sem vesszük, mert megszoktuk. Felnőttként nem is emlékszünk ezekre a párbeszédekre. Közben kisarjad mint egy gyom, a döntésképtelenség. Hadd hozzam a klasszikus kertészeti példát, amikor kitépem a haszonnövényt, mert akadályoz, - vagyis a másik önálló akaratát és véleményét - a helyén 100 apró gyom üti fel a fejét hamarosan. Ezek lesznek a negatív gondolatok: "Nem vagyok elég jó", "Legutóbb is rosszul döntöttem", "Apám/anyám ezt jobban tudja", "Mások jól döntenek, én meg rosszul", "Mindig hibázok", "Nem fogom tudni megoldani". Aztán egy szép napon ott állsz felnőtt fejjel a büfében és nem tudod eldönteni, hogy "hamburger vagy hot dog". Nem érted, hogy miért nem tudsz dönteni egy ilyen jelentéktelen kérdésben? Miért okoz ez nehézséget? Aztán észreveszed, hogy nem tudsz jól párt választani... stb. és a sor végtelen.
"Nem vagyok elég jó!"
Miért érzed így? A válasz, hogy azért mert megtörték az akaratot még kis korban, elhitették, hogy nem tudsz jól dönteni, aláásták az önbizalmadat. Hitté kövült a benned az üzenet: "Nem vagyok elég jó!" Nem kérdőjelezed meg, mert ez a hit láthatatlanul van jelen benned. A hitek alapjában irányítják az életünket, és mivel láthatatlan, nem kontrollálható. Ott van velünk amikor párt választunk, vagy fizetésemelést kérnénk, vagy csak épp kiégünk, mert nem vesszük észre, hogy a megfelelési kényszerünk, olyan helyzetekbe sodor minket, ami rossz nekünk, vagy legalábbis nem a legjobb. Ott állunk felnőtt torzóként, gyönyörűen, izmosan, csillogó bőrrel, mint egy görög isten vagy istennő, csak épp hiányzik a karunk. Szárnyalnánk, de valaki kitépte azokat a tollakat ami lehetővé tenné a felszállást, ácsorgunk hát, mint a vadasparkban a gólyák. Elválasztottak minket a saját erőnktől ezért aztán hagyjuk, hogy mások döntsenek helyettünk. Nem tudjuk a saját utunkat megtalálni, mert elveszítettük a kapcsolatot belső önmagunkkal.
A cél szentesíti az eszközt?
Régen azt hittem így van. Ma már másképp gondolom. Az, hogy jót akarunk másoknak (és persze én tudom egyedül, hogy mi a jó... ki más?) nem szentesítheti azt, hogy valakinek az önbizalmába gázolok vagy hogy semmibe veszem az akaratát.
Jó, de akkor hogy segíthetünk jól másoknak?
Például meghallgatom a másikat. Megkérdezhetem tőle, hogy miért gondolja úgy, amit gondol. A meghallgatás alatt az "értő figyelmet" értem, hogy azzal a céllal és addig hallgatom, amíg meg nem értem a másik embert. Ha megértettem, akkor kezdhetünk vitatkozni, a szó jó értelmében. Ez azt jelenti, hogy a másik fél adott esetben a szülő is elmondja a gyereknek, hogy ő mit miért gondol. Ehhez persze őszinteség is kell, ez nélkülözhetetlen. Ebben a beszélgetésben partnerek vesznek részt, már nem a szülő és a gyerek, hanem két felnőtt beszélget(Itt a tranzakció analízis fogalmai szerint használom a szülő, gyerek, felnőtt kifejezéseket). Ez hosszútávú pozitív változáshoz vezet.
Csak pozitívan! - Saját utadon
Ha a gyerek vagy bármilyen ember pozitív tetteire, eredményeire és az erősségeire fókuszálok, amikor tudom húzni a jó irányba. Mert ettől nő az energiája és erősebb lesz. Majd felnőttként meghozza a saját döntéseit. Az életben nem csak jó döntéseket hozunk, hanem sokszor rosszakat is. De minden döntés jó, abban az értelemben, hogy tanulunk belőle, az utazás része. Hiszen mi lenne ha sosem tévednénk el? Ami fontos, hogy a saját utadat járd, mert az a fejlődés útja. Hogy minél közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Ne csak tántorogjunk erőtlenül, mert leszakították az önbecsülésünket.
Fogadjuk el azt, és köszönjük is meg, hogy mások jót akarnak nekünk. Ez nem azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat lenyomni. Csak mi magunk tudjuk, hogy mi a legjobb nekünk.
Ha tetszett az írás, látogass el a honlapomra. Ha szeretnéd növelni az önbizalmadat, szeretnél rátalálni a saját utadra és a tudatosságodat jelentkezz most még 10% kedvezménnyel a 4 napos tudatosságnövelő elvonulásra Ausztriában vagy egyéni coachingra.
